2016. augusztus 7., vasárnap

ŐK NYOLCAN-Dédnagymamám cikke a Nők lapjában

Dédi és dédipapa
Nehéz ezt a posztot felvezetnem, mert minden alkalommal annyira meghat ez a cikk, amit dédnagymamám írt, hogy elakadnak a szavaim. A Nők Lapja pályázatot írt ki, amiben sikeres életutakról kellett írni és dédi is leírta az életét, a sikereit, amivel aztán a közönségdíjat megnyerte. Nagyon régen szerettem volna a családtörténetemről írni, aztán rádöbbentem, hogy nem is mesélhetne többet más, mint dédnagymamám szavai. Ez az írás bármilyen nehéz helyzetben is vagyok vigasz nekem és továbblendít a mély ponton, olyan mintha a tiszadobi kis házban újra az ölébe hajtanám a fejem és tudnám, hogy itt biztonságban vagyok, nem érhet baj. Azt hiszem az olvasás és írás szeretetét tőle örököltem, bár be kell látnom, hogy az a kicsi, törékeny asszony a hat elemijével sokkal választékosabban és szebben fogalmazza meg az érzéseit, mint én. Remélem egyszer felnövök minden szinten a nagyságához!





Nagymamám a kis szőke lány elöl


Születtem 1914-ben Püspökladányban, egyszerű munkáscsaládból. Négyen voltunk testvérek, úgy éltünk, mint a többi munkáscsalád. Kijártam a 6 elemit, bár tanulni nagyon szerettem , nem gondolhattam további iskolákra. Apám aki ebben az időben fűtőházi munkás volt, valahogy vett két lovat. Feles földet vállat, magunknak is volt valamennyi haszonbér földünk így a család valamennyi tagja be volt fogva a munkába. Vágytuk a vasárnapot, amikor szabadok vagyunk. Nekem ez azt jelentette, hogy nem kell különböző helyekre bújnom, hogy olvashassak. Mert engem ezzel vert meg a sors. Sokat hallgattam érte szegény anyámtól, pedig ő is nagyon szerette a könyvet. Most is előttem van, amint lámpa mellett madzaggal felkötött szemüvegén keresztül füzetes regényt olvas. 

Tizennégy éves voltam, amikor anyám betegeskedni kezdett. Két évig volt ágyban fekvő. Ezalatt mindkét nővérem menyasszony lett. Egy szombatra volt kitűzve az esküvő, és szerdán meghalt az én drága jó Anyám 48 éves korában. Még most 58 évesen is megsiratom. Két nővérem csendben megesküdött, más községbe költözött. Apám a bátyámmal napszámba járt, ha kapott, én vezettem a háztartást, ahogy tudtam és fizettük a betegség, s a temetés adósságait. Apám talán még nálam is árvább volt. Kértem nősüljön meg, talán könnyebb lesz, de nem lehetett rábeszélni. Idősebb nővéremhez költöztünk. Kisebbik nővéremék Debrecenben voltak, akkor már két kis gyerekkel, a két éves Rózsikával és a nyolc hónapos kis Jóskával. Nagy tífuszjárvány volt Debrecenben, nővérem is megkapta, én ápoltam, gondoztam a két kisgyereket, de drága testvérem 23 éves korában árván hagyta két kisgyerekét. 
Idővel sógorom gyakran mondogatta másik nővéremnek, ha hozzámennék, nem maradna mostohára a két kicsi. Nagyon sokat töprengtem. Végül 1935 januárjában elszántam magam, megesküdtünk. 


Dédnagyapám
Férjem Debrecenben egy bőrgyárban dolgozott. Úgy gondoltam, nem kell több gyerek, van nekem kisfiam, kislányom, ezeket fogom szeretni. De az élet nem olyan, ahogy egy fiatal elgondolja, még az év végén megszületett Feri. Három évre megszületett a második, illetve a negyedik gyerek, erős, egészséges fiú, így már hatan voltunk. A gyerekek nőttek, Rózsika iskolás lett, másik évben Jóska is, értelmes, jó gyerekek voltak, soha nem mondtam senkinek, hogy nem én vagyok az édesanyjuk. Azóta sokat hibáztatom magamat, talán már akkor meg kellett volna mondani, hogy én csak a nagynénjük vagyok. Négyéves volt Rózsika, amikor kivittem a temetőbe, és azt mondtam, itt nyugszik az Édesanyád. Olyan keservesen zokogott az a parányi kislány, hogy a szívem majdnem megszakadt. Akkor megfogadtam, bárhogy ítélnek meg, nem fogok bánatot okozni azzal, hogy árvának tudják magukat.

1939-ben férjem úgy határozott, kiköltözünk Hajdúhadházra, ilyen nagy családdal könnyebb lesz a megélhetés. Férjem kerékpárral járt be Debrecenbe, télen ráfagyott a ruha mire hazaért. Szorgalmas és erős ember volt, mégis épp csak, hogy fenn tudtuk tartani a családot, amely egyre szaporodott. 
40-ben született Laci fiam. Nekem senkim nem volt, aki segített volna, így aztán egy hét múlva már a piacot is megjártam és minden úgy folyt tovább, mint a gyerek születése előtt, csak a munka volt több, de vele nőtt a szeretet is. 



Minden vágyunk az volt, hogy csak egy kis családi házacskát tudjunk szerezni valahol, ahol a gyerekek szabadon mozoghatnak, senki nem téregetné őket. Ahol egy kis vetemény és gyümölcs is terem... ... Hosszas utánajárással sikerült a Népjóléti Szövetkezettől házvásárlási kölcsönt kapnunk, 20 évre. 1941 januárjában beköltöztünk a sajátunkba. Az új házban 1942-ben újra született egy kisgyerek, aki úgy próbálta a magával hozott gondot enyhíteni, hogy kislány lett. Gyengécske kislányka, akinek felneveléséhez nagy gondosság és nagy szeretet kellett. De ebben nálunk nem volt hiány, hisz egyéb se nagyoon volt. Rózsika már 12 éves; a család anya-helyettese, nagy szeretettel irányította az apróságokat, akik a nénje szót mondták legelőbb. 
A helyzet egyre nehezebb lett. Bejött a blokkos világ. Igen szegények lettünk. Ha sikerült egy kemence kenyeret sütni, úgy éreztem magam, mint egy győztes. 
Az Államiépítészeti Hivatal útőri állást hirdetett nagycsaládosoknak. Arra gondoltam, milyen jó lenne, az útkaparók sok jószágot tartanak, hátha mi is könnyebben fizethetnénk a házat, s ki tudnánk bújni a szegénység alól. Férjem tudtán kívül kérelmet adtam be, és értesítettek, hogy Kisszabadkára, Muraközbe helyezték. Először igen húzódozott, de addig ecseteltem a ránk váró jobb életet, amiben magam is hittem, hogy negyvenháromban elfoglalta az állást. A legnagyobb gyerek 13, a legkisebb egy volt.



Megélhetés tényleg könnyebb volt, mert lisztet korlátlanul kaptunk, de teljesen magunkra maradtunk. Kedvesek voltak az emberek, de csak kevesen tudtak magyarul, Itt éreztük igazán mi a haza, a honvágy. Ahogy közeledett a front, bennünket beljebb helyeztek, Muraréthátra, ahol még kevesebben tudtak magyarul. Vásárolni Csáktornyára jártunk, több mint tíz kilométerre gyalog. Ahogy közeledett a font úgy lett nehezebb az élet. Decemberben jött két csendőr, hogy szedjük magunkat, menni kell. Azt sem tudtam mihez kapjak. Összeszedtük az élelmet, a gyerekeket, a tűzhelyet, sütő-, mosdóteknőt, bárhová megyünk is, főzni-sütni-mosni kell a gyerekekre. Más minden maradt. Éjfél után értünk Alsólendvára két tanítónővel. Ott a csendőrök magunkra hagytak. A gyerekek fáztak, sírtak. Bezörgettünk egy házba, csak az istállóban tudtak helyet adni, ahol két tehén volt. Két hétig voltunk az istállóban. Aztán kaptunk egy üres szobát. Nem is tudom hogy éltünk, a férjem csak szombatonként jött haza, én dolgozni jártam, a hetedik gyerekkel félidős voltam, de mennem kellett. Tavasszal már menekültek a németek. Jóska fiam mindenütt ott volt, szerzett egy tarisznya cukrot és sót, de egy német katona elvette tőle. Már egy hete só nélkül főztem, ha sárkány lett volna, azzal is szembeszállok a gyerekekért. Elrohantam a németekhez, felháborodva kértem a sót, de csak a cukrot adták, a végén kidobtak. 

Március közepe felé már éjjel-nappal állandóan csörömpöltek a visszavonuló tankok, borzalmas felfordulás volt. A németek mindent aláaknáztak, a mellettünk lévő épületet is, így a férjem a szőlőhegyen talált egy biztonságos pajtát, ami alatt pince is volt. Egyik nap a németek kijöttek, feltörték a pincét, a bort elvitték. Mi csak azon fohászkodtunk, hogy már túlesnénk, minél előbb lennének itt a szovjetek. Már a Mura híját is aláaknázták, felrobbantották, és jöttek a szökött magyar katonák, akik szabadulni akartak a katonaruhától. Amit csak tudtunk, odaadtuk a férjemmel, csak a rajtunk való maradt, a fegyvereket és a ruhákat a férjem elásta, ők pedig bujkálva hazaindultak. Április másodikán délelőtt megkezdődött a tűzharc. A bunkerünk tűzbe került. A gyerekek sírni kezdtek, az ott húzódó vízmosásban lapulva ültünk egész nap. Az eső esett, hideg volt, de a gyerekek egész nap csendben voltak a rémülettől. 
Másnap mikor kimentünk, mindenütt szovjet katonák voltak. Visszahurcolkodtunk a faluba.
Hallatszott lezárják a határt, ezért elmentem a partizánparancsnokhoz, mert itt már ők vették át az igazgatást. Meghallgatott, azt mondta maradjunk, nem bántanak munkásembereket, könnyebb lesz a helyzetünk, de mégis hazaindultunk. Szekerest kerítettem, pénzért nem vállalta, minden ingósságunkat odaadtuk, még a varrógépet is, amiért a nagy bombázások idején mentem Zalaegerszegre. Így aztán felpakoltuk megint a teknőket, a tűzhelyeket, a néhány legszükségesebbet, és Rédicsre, a határnál az első faluba mentünk. Akkor azt mondtam, soha nem kell bútor, csak egyszer érjünk haza. De az otthon még vagy 600 kilométerre volt. 
Rédicsen egy maolmban, ami tele volt menekültekkel, egy rémülettel teli hetet töltöttünk. Álltunk az országúton, jöttek a menekültek. Mindennapos látvány volt kézikocsit húzva 3-4 gyerekkel halad a család. A mi helyzetünket súlyosbította az én állapotom, állandóan gyötört a gondolat, mi lesz ha a gyerekekkel bajom esik. Nagy nehezen kaptunk egy szekerest, aki dohányért cserébe hajlandó volt Lentiig elvinni bennünket. Ott egy óvodában kaptunk helyet, ahol már rajtunk kívül is voltak. Egy hét után a szokásos módon indultunk tovább. Végre Ortaházára értünk, ahonnét Zalaegerszegre járt egy tehervonat, amin valahogy mi is eldöcögtünk. Az állomás romokban hevert. Kis holminkat lerakva, ott álltunk a gyerekekkel, s engem olyan fájdalom fogott el, azt hittem, összeroskadok. Közönbös arcok, elfáradt, elfásult emberek mindenütt. Kétszer kaptunk itt egy-egy szobát. Úgy határoztunk itt várjuk meg a kicsit. 

Május 13-án meg is született a kis Gyurka. Születése pillanatától aranyos, jó gyerek volt, annyi borzalom ellenére nagyon nyugodt, jó természetű, vidám kisfiú lett, s ilyen is maradt a mai napig. Egy hét múlva útnak indultunk. Szekérre raktuk a holmit, a picit teknőbe, az öt éves Laci és a három éves Mancika mellette tartotta az esernyőt, mert szakadó esőt kaptunk. Mi többiek gyalog, bőrig ázva értünk Zalaegerszegre. Félesztendei hánykolódás, hideg, fagy, halálfélelem után. 



Végre hosszú utánajárással kaptunk egy nyitott vagont. Három család részére utalták ki. Tizenhét gyerek, nyolc felnőtt. Az egyik család tehenet is hurcolt magával, így az is közénk került. Férjem ágakkal befedte a vagon tetejét és útnak indultunk. A tűzhelyet felállítottuk, mert a picit füröszteni kellett, és mosni rá, de csak akkor lehetett ha állt a szerelvény, mert különben annyira döcögött, hogy nem lehetett mihez kezdeni. Hosszú, gyötrelmes út volt. Június közepén végre hazaértünk, semmink nem volt, de együtt voltunk, sőt eggyel többen. 
Sajnos ezzel még nem ért véget a megpróbáltatásunk, bár férjem dolgozott, de mit ért az a kis pénz kilenc embernek. Jött a nagy tél a ruházat gyenge volt. Karácsonyra nem tudtam kalácsot sütni a gyerekeknek, ilyen még nem történt velem. 


Ősszel nagy erdővágás volt, férjem a két nagyobb gyerekkel sokat vágott. Nánásra, Dorogra szállították mások, szekerest kerítettünk mi is. Én is elindultam a nagy hidegben, gyalog jártunk, a szekérről lefagytunk volna. Hajnali 2-kor indultunk, késő este értünk haza, de mit számított, mikor lisztet, zsírt, szalonnát hoztam haza. Boldog voltam, mert már kalácsot is sütöttem. 
Egyszer egy kis malackát kaptam, már disznónk is lesz. 




Barakk Hajdúhadházon
Eltelt a tél is, tavasszal kapáltunk, nyáron arattunk. Rózsika gondozta a gyerekeket, csépelésre ő is ment Jóskával. Ősszel már mindenünk volt, csépeléssel, aratással megkerestük a kenyeret, krumplink termett, a kis malac már szépen hízott, csak a ruha hiányzott. Akkor alakult meg az üresen álló barakkokban, a volt katonai kiképzőtáborban a Gyermekváros. Alkalmazottakat kerestek, ellátást adtak és ruhát a gyerekeknek. A férjemet is alkalmazták, mindjárt ruhát adtak a gyerekeknek, az igazgató ragaszkodott hozzá, hogy költözzünk ki. Így lett. A gyerekek ott jártak iskolába. ....
Rózsika és Jóska is dolgozni kezdtek, hamarosan tele lett gyerekekkel a lakásunk. Ott volt az a sok árva, aki annyira vágyott szeretetre, minden jó szóért hálás volt. A mi gyerekeinkkel hamar megbarátkoztak és együtt rohantak haza tanítási szünetben, felkutatni, mit lehet megenni, mert mindig éhesek voltak. 
Lassan haladni kezdtünk, tarthattunk jószágot is. Negyvenhét őszén újra gyerekáldás elé néztem. Nagyon elkeseredtem, hisz tízen voltunk, apám is velünk élet, a gyerekek már nagyok, Rózsika 18 éves, mit fog szólni, hogy állandóan szaporodunk. 
Egyik nap készülni kezdtem, hogy megyek Debrecenbe, orvoshoz. Rózsika megsejtett valamit, mert megkérdezte, hová akarok menni. Azt feleltem, nagy lány vagy már Rózsikám, én szégyellem, hogy megint többen leszünk. Sírva fakadt, a nyakamba borult, azt mondta, nem vagyok én nagylány édesanyám, ne tessék sehova menni! 
Nekem egy kő szakadt le a szívemről. Akkor nem is megyek, a többivel felnő ez is. 1948. június 21-én született a fiú, Rózsika kívánságára, István, illetve Pityu lett a neve. Kedvence nővérének. 
Most már nyolcan voltak. 


Gyűjtögettük a pénzt, a házat már kifizettük, készültünk haza. Amikor az igazgató megtudta, lebeszélt minket, azt mondta, életünk végéig az intézetnél maradhatunk. Nem is mentünk haza. 
Az igazgató látva helyzetünket, azt tanácsolta, írassuk állami gondozásba a gyerekeket, akkor létszámba tudja venni őket és mindent megkaphatnak ingyen, de továbbra is odahaza maradhatnak. 


Nem vitt rá a lelkiismeret, hogy nézünk később a szemükbe, azt fogják hinni, meg akartunk szabadulni tőlük. Nem, míg bírjuk emelni a karunkat, szívesen dolgozunk értük, hisz ez a kötelességünk. 




Egy videó az intézetről, amiben dédi mesél. 

1950. Az intézet Tiszadobra költözött, még nehezebb lett a helyzetünk. Jószágot nem tudtunk tartani, a gyerekek már tanulók lettek. Ki az ipariban, ki a középiskolában, hajlama és tehetsége szerint. 1951-ben én is alkalmazottja lettem az intézetnek, így egy kicsit könnyebb lett. Rózsika férjhez ment, Jóska töltötte a katona idejét. Utána a Vörös Csillag Traktor Gyárba került, ahol most is dolgozik. A többiek tanultak, mi pedig éjjel nappal dolgoztunk. Egymást biztatva tovább tudtunk haladni. Igaz sokszor gondoltam, hogy nem bírom tovább, egész napi munka után este mosás, takarítás, segítség sehol.az a vékonyka kislány is rengeteget dolgozott. Szegény apám is egyre gyöngült, betegeskedett, ápolni, mosni rá, mint egy gyerekre, és mindezt legtöbbet éjjel. De rengeteg időnk van, ha azokért kell dolgozni, akik mindennél drágábbak nekünk. 
1957-ben agyvérzés következtében meghalt az apám, 80 éves korában. 

A szakadatlan munka tovább folyt, kitörni, vagy megállni nem lehetett, míg célt, kenyeret nem adunk a gyerekek kezébe. Katonák lettek, megnősültek sorban, volt olyan esztendő, hogy hárman mentek el a háztól. Mancika elvégezte a tanítóképzőt, férjhez ment és a két fiú is megnősült. De a gondok itt maradtak és még kettő tanult. Gyurka a katonaidő után főiskolára ment, azt mondtam, fiam, amíg a karom fel bírom emelni, tanulhatsz. Pityu is leérettségizett, aztán bevitték katonának. Ez már az ötödik katona volt a családban. Igen messzire, Bajára került, ritkán tudott hazajönni, vékonyka kis katona volt, nagyon sajnáltam. Egyet gondoltam írok a Miniszter Elvtársnak, hátha közelebb helyezik. Reménykedve vártam. Két hét telt el, egyszer csak belépett a fiam civilben. Titokban a bátyjától kért ruhát, hogy nagyobb legyen a meglepetés. A levelem után azonnal leszerelték, és nagyon szép levélben tudósítottak: az öt fiú eleget tett hazafiúi kötelességének. Nagy-nagy boldogságom le se tudom írni, sírt a család az örömtől. 



Több, mint tíz éve lakatlanul áll a kis házikó.
Pityu készült a főiskolára, mi pedig, mert már itt megszerettünk, eladtuk a hadházi házat, s vettünk egyet, igaz 30 000 forint adósságunk lett, de még dolgoztunk és a gyerekek is segítettek. Lassan-lassan ez is letelet, az utolsó OTP részletet fizettem be és boldogan feküdtünk le, végre teljesen miénk a ház. Régi épület de jó állapotban volt. Második éve már benne lakunk, amikor egy éjjel borzalmas duhogásra ébredtünk. Kirohantunk, fejünk fölött lángolt a tető. Az éjjeliőr vette észre,  riasztotta a gyermekotthont, ők vertek fel bennünket. Férjem és Pityu rohant a tetőre, sikerült elnyomni a tüzet, csak a fele égett le. Biztosításunk nem volt, az intézet adott 600 Forint segélyt, azzal fogtunk hozzá a tetőt csinálni. Nyáron hazajöttek a fiúk és még szebbre átépítették. 



Pityu a főiskolára került, már kettő járt, mi nyugíjba jöttünk, a gyerekek unszolásra. 2030 Forint nyugdíjat kaptunk  ketten, a két fiúnak 1000 forintot juttattunk. Gyurika 71-ben végzett és megnősült. Egy hónap múlva Pityu is megnősült, de ő még végzi az iskolát. 
Szárnyra kelt hát valamennyi, csak a gondok maradtak ismét. De már megszoktuk, el se tudnánk képzelni az életet anyagi gondok nélkül. Pityunak már csak 500 Forintot küldünk és lassan kifizetjük az esküvőkkel járó adósságot is. Mit írhatok még? Megvagyunk és dolgozunk. 
A pályázat arra kíváncsi miben tartjuk sikeresnek az életünket. Abban, hogy ilyen körülmények között fel tudtunk nevelni nyolc gyereket. Becsületes dolgozó emberek lettek, megtanulták becsülni szüleiket, embertársukat, és a munkát!
Abban, hogy nem keseredtünk meg, tudtunk és ma is tudunk mindennek örülni. Nem támaszkodunk senkire, magunk erejéből igyekszünk úgy kialakítani a helyzetünket, ahogy csak tőlünk tellett. Abban, hogy nem azért tanítottuk gyerekeinket, hogy munka nélkül éljenek, hanem értékesebb emberré váljanak, bármilyen munkában. Megkímélni a nehézségektől úgysem lehet, talán nem is szabad. Boldog vagyok, hogy olyan ember lettem, aki mindenben meglátja az örömet és a reményt. Várni, hogy minden rossz után jónak kell jönnie, és hogy szeretni tudtam a könyveket. Bárhogyan is hangzik, ez könnyítette meg az életem. Hozzájuk fordultam és mindig találtam bennük vigaszt és tanácsot. 
Örülök, hogy ilyenek lettek a gyerekeim is. Nálunk a leggyengébb tanuló is olvasott. Sikert látok abban, hogy a gyerekeim hazajőve sokszor megkérdezik, drága édesanyám, hogy tudott bennünket felnevelni?

És nem utolsó sorban, hogy ilyen levelet írnak, mint amit mellékelek. Aki írta, a család leggyengébb tanulója volt, ma szorgalmas és nagyon ügyes szakmunkás(...)


"Kedves szüleim!

Születésnapok, névnapok múlnak el, Nők Napja évről évre, s mi, felnőtt gyerekek vagy írunk egy-egy szalajtott táviratot, vagy még azt is elfelejtjük. Most, hogy itt vagyok, és rengeteg időm van gondolkodásra, olvasásra, sőt a levélírásra is...írtam a testvéreimnek, egy-egy levelet, amelyben jelenlegi állapotomról tudattam őket. Válaszoltak szinte azonnal, kedves aggódó levelekkel. Testvéri szeretet sugárzik ezekből a sorokból, amit nekem írtak, sőt valami annál is többet érzek, az otthon, a szülői szeretet összetartó erejét. 

Most hát azért írok, hogy elmondjam, amit-tudom-Édesanyám, Édesapám külön is tud, de néha kételyek merülnek fel az emberben, hogy íme ennyit tettünk, s még teszünk lehetőségünk szerint. Megérte? Ezt akartuk? Reméltünk ennyit? Ha ezekre a kérdéseke én válaszolnék, azt mondanám, hogy megérte-e, azt csak az döntheti el, aki életét szánta rá. 

Szép, nagy és nehéz küzdelem volt, de az eredmény is szép, legalábbis én így látom. 

Nyolc gyerekből ma már nyolc család lett. Felnőttünk hát valahára, és ezt akkor értettem meg, amikor Pityutól is megkaptam azt a levelet, mely egy felnőtt férfi gondjairól árulkodik. Mind a nyolcnak van helye az emberek között és ember annyira mind a nyolc, hogy útra lelvén, haladni is tud azon. 

Most megírom mind a nyolc nevében: Köszönjük! Köszönjük Anyánk szenvedését és szeretetét, melyet fellelek testvéreimben. Köszönjük Apánk erejét, melyet fogcsikorgató robotban sem  sajnált értünk. Ha azt a pénzt, amit csak a taníttatásunkra fordították, ősszerakták volna, olyan kuláktanyát lehetett volna abból venni, vagy 50 hold földdel, mint az élet. (Ha mi nem lettünk volna.) Hát köszönjük az önzetlenséget és a becsületet, melyet mindkettőjüktől kaptunk!

A versek és könyvek szeretetét Édesanyámnak. A következetességet és szigort, a kitartást a munka nehezében is, Édesapámnak! Köszönjük. Az ételeket melyeken felnőttünk. 

Én úgy emlékszem  Édesapámra, hogy a kasza, kapa életre kelt a kezében. Valami szilaj biztonságot és elnyűhetetlen munkakedvet éreztem aratáskor, csépléskor is mellette. Fegyelmet a munkában és szeretetet a munkánk iránt, köszönjük!

Milyen suta, idétlen, erőltetett szó, ha odadobván kimondjuk: Anyám, vagy Apám, szeretlek!

Hány család hullott szét a háború alatt? S mi élve, sőt egy Gyurival szaporodva éltük túl úgy, hogy közben átlós irányba mentünk, jöttünk e borzalmakkal teli hazában. Ezt csak nagy szeretettel lehetett véghezvinni. Ezer apróbb, nagyobb veszekedés ellenére is csak azt mondhatom. Életem delén járok és jól tudom, az élet nem csupán csók, de a mi életünk szekerét azokon a borzalmas utakon a szeretet nélkül nem tudták volna elkormányozni. Kívánjuk hát, hogy jusson még az egymás iránti szeretetből az eljövendőkre is. 
Én már gyerekfejjel átláttam, hogy ember nem képes még csak a töredékét is megfizetni annak, amit a szüleitől kap. De elhaladni úgy az otthonunktól, hogy ne gondoljunk élt életünkre, önmagunk megtagadását jelentené. Most, hogy a sorsom így fordult is, hányszor segítettek rajtunk, rajtam. Mert, ha Édesanyám eljön az az Édesapámat is jelenti. Fiam, ha kérdezzük kit szeretsz, még úgy kezdi néha, "Mamát", Évi meg csacsogja ha hazamegyek: Nagymama mesélte nekem apa, mert neki még a könyökéből is csurognak a mesék.
Ezt én köszönöm!
Leírom még, hogy szeretném, ha az én Szüleim énnálam úgy éreznék magukat mindig, mint én éreztem magam otthon, nagy biztonságban, még harmincéves fővel is. 
Ezért tiszteljük, ezért szeretjük szüleinket és felnézünk rájuk, mi nyolcan!
Szerető fiúk..."


És ma már ekkora a család... :)
Sajnos a teljes pályaművet nem közölték le, mert túl hosszú volt, pedig olyan szívesen olvasnám a többi részét is.

Írta: Bugya Józsefné Vadász Mária

Hogy tetszett Nektek a cikk?

Tiszadobról még ITT olvashattok.