2016. október 18., kedd

A vonat nem vár!-OUTFIT

Ritkán sikerül találó címet adnom egy-egy bejegyzésnek, ami elég rossz, hiszen félig ez motiválja az embert arra, hogy rákattintson a cikkre. Persze vannak hatásvadász elemek, amivel sok online felület operál, ilyen a hihetetlen, megdöbbentő, szenzációs és még sorolhatnám a jelzőket. Ha kérhetnék egy blogger képességet az a megfelelő, beszédes cím választás lenne. 

Most persze nem erről fog szólni a poszt, hanem egy korszak lezárultáról lesz szó, illetve a célok megvalósításáról. Arról szeretnék beszélni, hogy miért is nem szabad habozni, miért kell élni a lehetőségekkel. ÉS hogyan vedd észre a kanyarban a vonatodat, ami a célod felé vihet. 



Fotókat nézegetve visszaléphetünk a képen szereplő pillanatba, talán ezért is örökítek meg oly sok mindent. Valahogy a 10 év vonatozás Debrecen Nyíregyháza között sosem lett képbe zárva, pedig oly sok emléket és pillanatot tudnék kiragadni ebből. Az egyik kedvencem egy szakítás utáni első randevú emléke. A Békás tónál találkoztunk nagyon szép délután volt, aztán elindultam haza és a vonat aluljáróban, mint egy kis tini telefonon meséltem a barátnőmnek a fejleményeket. Persze kevésbé örömteli pillanatokat is megéltem az állomásokon, a MÁV-nak köszönhetően mindig volt időm gondolkozni, hiszen a késések menetrendszerűek. Türelmet is tanultam itt és az unalmas idő produktív eltöltésére is rájöttem. Ha összeadnám a várakozás és az utazás óráit bizonyosan rosszul lennék, hogy mennyi időm pörgött le a sínek közt, az aluljáróban, váróteremben és egy padon, a vonat kabinokról nem is beszélve. Ilyenkor olvastam, vagy álmodoztam, végülis a kettő egyre megy. 



10 év nagyon hosszú idő, viszont ha a fiatalabb önmagamra gondolok, percek alatt vissza tudok repülni lélekben egy-egy pillanatába és át tudom érezni az örömét és a mély fájdalmát. Nagyon önmarcangoló típus voltam (talán vagyok is), no meg hős szerelmes is. Ezekből fakadóan többet láttak a várótermek és a vonatok orrot lógatva, mint mosolyogva, izgatottan. 

Hiányozni fognak a gondtalan egyetemi évek, bár már pár éve rég nem voltak gondtalanok és egyetemiek ezek az évek, hiszen dolgoztam a suli mellett, sokszor ez a tanulmányaim rovásár is ment. De nem lennék az, aki ma amennyiben nem így alakul, ha nem megyek Dániába és nem kell passziválnom ez a blog sem létezni...

Nem tudom meséltem e Nektek, hogy 2011 körül már akartam egy blogot, Viki barátnőmmel fel is regisztráltunk egy felületre, de nem nem nagyon értettük, így a lelkesedésünk tova szállt. Lehet nem is baj, mert bulikról írtunk volna túlnyomó részt, amikre mosolyogva gondolok vissza, de nem biztos, hogy így is olvasnám a sorokat és a megélt kalandokat, drámákat. 


Aztán nem sokkal ezután gasztro blogon törtem a fejem, ki se lehetett robbantani akkoriban a konyhából. Ez a tervem a regisztrációig sem jutott el. Valahogy ekkoriban még nem voltam kitartó, semmiben sem. Kerestem (még ma is keresem) miben is vagyok tényleg jó, mi is érdekel igazán. A blogon se lehet mindig követni, mert valahogy minden érdekel, de ez remek felület arra, hogy kiéljem magam. Minap egy interjút készítettek velem egy helyi csatornán és megkérdezték, hogy akkor a szépségápolás és a divat érdekel elsősorban. Félig nevettem, félig felháborodtam, hiszen ki az akit csak egy pici szegmens érdekli a világból? Szerintem nincs olyan csaj, blogger, akinek ronggyal lenne kitömve a feje. Mindenki sokrétű és nyilván a társadalmi kérdésektől kezdve a kultúráig minden foglalkoztatja az embert, viszont nincs annyi óra a napban, hogy mindenről egy felületen szót ejtsen. Én sokszor meg is kapom, hogy túl komplex a blogom. Szerintem még a tizedes sincs ebbe beletömörítve témákat illetően, mint ami egy nap alatt végig fut az agyamon. Viszont útnak ez a blog, vagy úgy nagy általánosságban egy blog remek. Én itt találtam meg önmagam, a saját hangom, valahogy fejlesztett minden szinten, segített kibontakozni. Egyfajta metamorfózis minden egyes pillanat itt.



"A vonat nem vár", valahol annak a metaforája, hogy a lehetőség elszalasztható, meg kell ragadni azt. Nem teljesen gondolom így. Szerintem az élet, a sors nem lineálisan, hanem spirálisan működik.

Ha elszalasztasz egy lehetőséget, akkor egy kanyarral később más formában ugyanúgy ott lesz az. A fenti blogot szerettem volna alapítani példa is példázza. De lássunk egy közismertebbet a párkapcsolatokat. Vannak emberek akik ugyanolyan kapcsolatokba kerülnek, ugyanolyan problémák merülnek fel a szerelmi életükbe. Azért merek erről írni, mert saját bőrömön tapasztaltam. És bizony ezt azért kapod, mert amíg nem oldod meg a problémát kielégítően a sors eléd rakja újra a feladatot. És hidd el egyre csak nehezebb lesz és fájdalmas. 


Vannak állomások, amiken meg kell oldani feladatokat, a sors véste be ezeket az életed fájába és maximum az idődet húzhatod, nem menekülhetsz el ezen fejlődési szakaszok elől. 

Általános probléma, hogy amikor gondunk van eszünkbe se jut megkeresni a miértet, inkább leülünk a sarokba és sírunk, másokat okolunk a nyomorunkért és várunk. A jövőbe, vagy a múltba révedünk és közben megannyi vonat megy el mellettünk, amikre nem kapaszkodtunk fel. Rengeteget voltam vakvágányon, szerintem Te is aki olvasod ezen sorokat. Viszont a lehetőség, a vonatod jött újra és újra. Nyilván sosem a Roxfortba vitt, mert nem a 9 és 3/4 vágánynál vártál, de azért előre vezetett. 

Kicsit túl filozofikus és lelki segélyes lesz ez a poszt, de ha egy tanácsot megfogadsz az az, hogy ülj le és gondold végig mire is vágysz. Zárd ki, hogy mit várnak el tőled és azt is hogy mire van lehetőséged most. Csak nézz mélyen a lelkedbe. Ne egy konkrét személyt, vagy eseményt vágyj, hanem egy életet... Ha ez sikerült akkor a sors hiszem, hogy segít. A vágányok útvonalát nem tudod befolyásolni és persze a késést sem, de egy biztos ha fókuszba tartod a céljaid, teszel érte és felszállsz a vonatra, akkor eléred az álmaidat. 




Akkor jön a lehetőség, meglepő formában, ahogy Müller Péter fogalmaz a "sorsod kiált". Utána pedig kezdődhet a munka, a kitartás, a veríték, mert ezek nélkül nem halad a vonat, muszáj fűtenie valakinek...

De ez a munka sokkal jobb lesz, mint hiszed, jobb mint ülni és sajnálni magad, a sebedbe dugdosni az ujjad és várni a csodát. 

Én hiszem, hogy bárki képes bármire, ha igazán akarja és mer az álmai után menni. Akár óriásit álmodni, de persze fókuszban tartani az elérhető közelségű állomásokat. 

Tudom félelmetes ez...Amikor Dániába utaztam teljesen egyedül rettegtem, hiszen nyelvtudás nélkül, teljesen ismeretlen terepre készültem. Sosem voltam előtte reptéren és még sorolhatnám. Aztán az lett a túlélési stratégiám, hogy mindig csak a következő feladatra összpontosítok, először a bőrönd bepakolása, aztán Ferihegyre kijutásra, majd a becsekkolásra, leszállásra, csomag felvételre és Botond megkeresésére. Ezt ajánlom Nektek is, lépésről lépésre. Ma már így élek, a jelenben és a jövő felé haladva. 


A szett egy kellemesebb, melegebb őszi nap emlékét idézi, amiben még reménykedek, hogy idén visszatér. Én ilyenkor is előveszem a bohém ruháimat és persze a kiegészítők is fontos elemek ennek a hangulatnak a megteremtésében. Egyszerű kék Levi's farmerhez minden jól mutat. Egy vászon blúzt választottam hozzá, amin csipke részletek és hímzett sávok is találhatók. Tökéletesen illik ehhez a hangulathoz a kis bojtos táska és a pompomos cipő, amit egy csináld magad projekt keretében készítettem.

A kedvenceim viszont a Papillon kézműves karkötők, amik egyszerűen szenzációsak és felidézik nekem a nyarat és a fiatalabb énem. Nem mellesleg magyar tervezői darabok. 



OUTFIT

Felső: New Look
Farmer és az öv: Levi's
Táska: Secondhand
Cipő: Deichman és DIY
Karkötők: Papillon
Fotó: Parfé Photo by Katona Brigi
Illusztráció: Győző Éva Illusztrátion









2 megjegyzés :

  1. Imádtam, minden egyes sorát. :) És bevallom őszintén, annyira lekötött, hogy a képeket csak utólag néztem végig. :D Mindenben teljesen egyet értek veled. Lehet, hogy ez azért van, mert én is sokat vonatoztam (először miskolc-pest távon, majd miskolc-sopron, ami egy egész országot jelent, aztán a miskolc debrecen távot már busszal teszem meg) és ilyenkor az embernek annyi de annyi ideje van az élet dolgain és a miérteken merengeni. Nem egy út volt, amikor a távolba révedve szerelmesen bambultam, de akadt olyan is, hogy ciki-nem ciki, végigbőgtem az egészet. Hosszú út vezet a bölcsesség felé, mind metaforikusan, mind pedig konkrét értelemben véve. :) Ja és egyébként szép ez a felső, régebben nagyon sokat hordtam ilyeneket. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor te is nagy MÁV fogyasztó voltál :D Az biztos, hogy van idő elemezni, újra tervezni egy beszélgetést, illetve analizálni magunkat :D
      Éljen a hippi életérzés a felsőre áttérve! :)

      Törlés